Értünk égtek a gyertyák

1990. december 23.

László Ágnes

Kurir

A First Ladynek négy gyermeke és hat unokája van. Ő most a Rákliga elnöke.

Szenved attól, hogy nem tud angolul. Éjszakánként felébred, mert eszébe jut, mi minden vár rá másnap. A ház, amelyben lakik, nem az övék. Előző otthonukból a könyveket, a terítőket, a kerámiákat, a festményeket, személyes használati tárgyaikat vitték magukkal. Ha reggel öt percre kimegy a teraszra napfelkeltét nézni, az sokat segít a napján. Kérés nélkül is megmondja a véleményét a férjének, akit félt. Annak ellenére, hogy eddigi aggodalmai teljesen alaptalannak bizonyultak. Még nem szokta meg, hogy soha nincs egyedül. Volt idő, amikor felügyelet alatt élt. Most is vigyáznak rá…

A kapuban sorompó. Mellette őrbódé. Benne fiatal, egyenruhás katona. Az ősparkban csend, nyugalom. Sehol egy lélek. A fák között kanyargó betonút négy épülethez vezet. Ezeket korábban számmal jelölték és bombabiztos betonbunkerekkel pincézték alá, s miután Sztálin meghalt, vendégházzá alakították át.

Az egyemeletes, hófehér villaház bejárati ajtaja csengetés nélkül nyílik. Elegáns, öltönyös úr nyitja: a kapuőr. Bent csinos, fiatal hölgy fogad. Bemutatkozáskor csak a keresztnevét jegyeztem meg. Júlia felkísér a felső szintre és a ház asszonya nevében türelmet kér. Hellyel, teával és kávéval kínál. Körbenézek a tágas, világos „palotában”, és azon gondolkodom, vajon kiknek akartak kedveskedni a tervezők, amikor a két szint közé mahagóni fából házi liftet tettek. Az biztos, arról nem is álmodhattak, hogy egykoron milyen hasznát veszik majd a bentlakók.

Nyílik az egyik oldalajtó és apró termetű néni, botra támaszkodó bácsi tipeg át a táncterem nagyságú előtéren. Csak villanásnyi ideig tart szótlan, egyáltalán nem sietős vándorlásuk, de kedves, érdeklődő tekintetüket még sokáig magamon érzem. Magas, szemüveges, jól megtermett fiatalember követi őket. Mint később megtudom, a család jó barátja, aki órák óta arra vár, hogy Zsuzsa asszonnyal beszélhessen. Még nem jött el az ő ideje. Könyvvel a kezében elvonul az egyik szobába.

Még meg sem ittam a teát, és előkerül a ház asszonya is. Semmit sem változott azóta, hogy utoljára láttam. Talán csak kissé fáradtabbak a vonásai.

- Szervusz – nyújtja a kezét Göncz Árpádné, született Göntér Mária Zsuzsanna. – Ugye, mi már ismerjük egymást?

- Igen, én vagyok az az „erőszakos” újságíró, aki a parlamentben, Göncz Árpád köztársasági elnökké választása előtti pillanatokban nem hagyott téged békén.

- Igen, emlékszem, de én akkor nem voltam se élő, se holt.

- S azóta megszoktad már a szereplést?

- Nehezen állok át, de mondd, miért ácsorgunk itt az előtérben? Menjünk be inkább!

A tágas, teraszra nyíló ebédlőből jobbra nyílik az elnök dolgozó- és hálószobája, balra egy kisebb és egy nagyobb szoba, amit boltív  választ el egymástól. Az elnöki palota termeiben a kétszárnyú ajtók tárva-nyitva állnak. Egy kis dohányzóasztal mellé telepedünk le.

- Hogy érzed magad itt?

- Jól, csak nehezen szokok meg bizonyos előírásokat.

- Például?

- Azt, ha elmegyek vásárolni a közértbe, ami negyed óra sétaút innen, és felpakolva taxival jövök vissza, akkor a kapuőrség gondban van, mert engedély nélkül nem engedhetik be a kocsit a házig, de az őrhelyüket sem hagyhatják el, tehát nem tudnak engem segíteni a cipekedésben.

- Nem lenne egyszerűbb, ha másra bíznád a vásárlást?

- De igen, de ehhez előbb át kell állítani az agyamat. Még nem rendezkedtem be ekkora házra és eléggé kiszámíthatatlan, hogy egy-egy nap mennyien futnak össze nálunk.

- Ha együtt a család, mekkora a létszám?

- A vasárnapi ebédnél tizennégyen üljük körbe az asztalt, ha csak nem esik be még valaki ismerős vagy jó barát.

- És hétköznap?

- Velünk él kilencvenéves édesanyám, kilencvenöt éves édesapám, és van egy tüneményes házvezetőm, Julika.

- Őt a rezidenciával együtt kaptátok?

- Igen, és eleinte még arra gondoltam, hozok valakit a szüleim mellé, de kiderült, Julika az első pillanatban megtalálta velük a hangot, és olyan szeretettel gondoskodik róluk akkor is, ha mi elutazunk, hogy azt tudom mondani, ő az Isten ajándéka.

- Ki főz?

- Ha itthon vagyok, akkor én, de ezt is lassan-lassan átadom Julikának és annak a fiatalasszonynak, aki nyolc órában segít neki.

- Hol főzöl, lent az alagsorba, a százszemélyes üstökben?

- Jaj, dehogy! Ott csak egyszer voltam, amikor körbejártuk a házat és megbeszéltük, hogy itt ezen a szinten kialakítanak nekünk egy konyhát étkezővel és egy külön kis lakrészt a szüleimnek.

- Kedves Zsuzsa! Közeleg a karácsony. Hogyan készülsz rá? Más lesz ez, mint a többi volt?

- Tudod, az én életemben a karácsonyesték mindig emlékezetesek maradnak.

- Nagy családban nőttél fel?

- Úgy vett körül a nagycsalád, hogy nálunk mindig együtt élt három generáció, és egy rakás unokatestvér vett körül. Egyébként egyke voltam, mint Árpád, de miután megismertem, az ő családja is az enyém lett.

- Hol születtél?

- Győrben, és tízéves lehettem, amikor édesapámat felhelyezték Pestre. A háborúban aztán kibombázták a lakásunkat és akkor ők kitelepültek Gödre, mi pedig Árpáddal a Bécsi útra költöztünk.

- Mikor töltöttétek először együtt a karácsonyt?

- Ha jól emlékszem, 1944-ben és azóta mindig, leszámítva azt a hat esztendőt, amikor ő börtönben ült. De az legalább annyira közös volt, mint ami előtte és azóta megéltünk. Rémes, hogy még mindig nem tudok erre úgy gondolni, hogy ne nyeljem a könnyeimet. Ez persze a korral is együtt jár, meg aztán korábban sohasem kellett beszélnem a múltunkról. Érdekel, mi történt az első börtönkarácsonykor?

- Nagyon, de csak akkor, ha téged nem visel meg.

- Már megnyugodtam, folytathatjuk. Szóval, Árpádot 1957 májusában vitték el, s anélkül, hogy őt láthattam volna, a nyár végétől kapcsolatban álltam a vizsgálójával, aki időnként a színe elé rendelt, vagy telefonált a szomszédunknak, mert nekünk nem volt telefonunk. Ilyenkor bementem hozzá, ott előtte levelet írhattam Árpádnak és egy-egy narancsot is otthagyhattam neki, amit szeletenként kapott meg. Az őrnagy december 24-én reggel is telefonált, és azt üzente, négy könyvet bevihetek a férjemnek. Odaálltam a könyvespolc elé és végiggondoltam, minek örülne igazán Árpád. Végül kiválasztottam Thomas Mann József és testvéreit, a Varázshegyet, és Lev Tolsztoj Háború és béke és Anna Karenina című regényét, majd a tíz kötettel bevonultam. A vizsgáló elkékült a dühtől, de végül átvette valamennyit. Én persze azt hittem, Árpád még aznap megkapja, és az lesz a karácsonyi ajándéka. Ez persze nem így történt, és jó, hogy ezt csak később tudtam meg. Akkor szenteste eggyel több terítéket tettünk az asztalra, mint ahányan voltunk, és ezt a szokásunkat még hat éven át megtartottuk, de csak legnagyobb, kilencéves lányom értette meg, hogy valójában miért kell ennek így lennie. Ettől kezdve negyedévenként és karácsony előtt küldhettünk csomagot. Persze megszabták, hogy egyszerű házisütemény, cukorka és cigaretta lehet benne, és nem lehet több három kilónál. Szerencsére kaptam egy szenzációs süteményreceptet valakitől, aki már megjárta a börtönt. Ostyalapok közé mogyoró helyett őrölt kávéból készítettem grillázs krémet. A színe ugyanolyan lett, viszont egy szelet sütemény épp egy szimplának felelt meg. A továbbiakban aztán ez lett Árpád karácsonyi süteménye, a meglepetés pedig a franciadrazsé közé kevert vitamintabletták. Aztán persze a csomagot fel is kellett adni. Tudtuk, hogy öt kilóig azonos a tarifa, csak találni kellett valakit a postán, aki hajlandó volt az öt kiló helyett három kilót ráírni. Először én jártam postáról postára, majd a nagylányom élte meg ezt a szertartásos kalandot.

- A börtönévek alatt dolgoztál?

- Igen, de nem azért, mert a megélhetésünk miatt kellett. A fizetésem az éhenhalásra lett volna elegendő. Rengeteg segítséget kaptam a szüleinktől, a barátainktól.

- Ki vigyázott a gyerekekre?

- Édesanyám, aki beköltözött hozzánk és szinte minden terhet levett a vállamról. De sok-sok ismeretlen is segített, akiknek soha nem tudtam megköszönni az ajándékot, amit hajnalban az ajtó előtt hagytak, vagy becsúsztattak a nyitott konyhaablakon.

- Hat év, hat karácsony a családfő nélkül. Mi tartotta benned az erőt?

- Azt hiszem, lassan köztudott lesz, hogy apácaiskolába jártam, hívő emberként éltem és végső fokon a hitem volt az, amely átsegített a nehézségeken. Közben persze megharcoltam a magam belső lelki harcait s miután túljutottam ezen, megtaláltam azt az erőt, ami a megnyugvást adta nekem.

- A gyerekeket is vallásosan nevelted?

- A kereszténység etikai részét átvették, de a hit részét nem.

- Olvastátok-e közösen a Bibliát?

- Utoljára akkor, amikor Árpád börtönben volt.

- Hogyan fogadták a gyerekek az apjukat? Emlékeztek rá? Mi maradt meg bennük belőle?

- Nehéz kérdés. Csak amikor már felnőttek, tisztázódott ez igazán. Ha csak lehetett, vittem őket kettesével beszélőre. Daniban rémes emlékként maradt meg a rács mögött álló, kopaszra nyírt, csíkos ruhás férfiak látványa, akik között nem ismerte fel az apját. Ezzel szemben Panni óriási ovációval mesélte el az óvodában, hogy ő bizony járt az apukájánál a börtönben. A nagyobbak pedig faragott képet csináltak maguknak az apjukról, aki megjött, és nem olyan volt. De Árpád is ugyanígy járt. Faragott képet csinált a gyermekeiről, akik gyönyörűen mosolyogtak a karácsonyi fotókon, de amúgy hús-vér gyerekek lettek. Végül is szerencse, hogy ez nálunk nem torkollt családi tragédiába, s ha lassan is, de egymásra találtak.

- Váratlan volt az ő hazatérése?

- Nem. Borzasztó heteket éltünk meg 1963 tavaszán a nagy amnesztia idején, amikor százával engedték ki az embereket a börtönből. Minden nap vártuk őt, főztük az ünnepi vacsorát, a lakás tele volt virággal és jó barátokkal. Aztán jött a hideg zuhany. Április 3-án este megjelent nálunk Válóczy István, Árpád fogolytársa és elmondta, őt engedték ki utoljára, és Árpádra ne számítsunk, mert nem kap amnesztiát. Nem nyugodtam bele, megírtam a kérvényeket, a leveleket és akkor beindult mindenki, Kodály Zoltánig bezárólag. Végül is nem tudom, kinek köszönhetjük, de három hónap múlva, június 18-án negyed kettőkor Árpád kilépett a Gyűjtő kapuján.

- Milyen különös a sors. Ma már tudjuk, hogy 1958-ban ugyanezen a napon végezték ki Nagy Imrét és társait. De hát a közelmúltig erről ugyanúgy nem lehetett beszélni, mint férjed meghurcoltatásáról. Emlékszel az 1963-as karácsonyra?

- Azt egy eufóriás nyár előzte meg. Minden közös lett ismét. Árpádnak hallatlanul színes lett a világ, és fenekestül változott meg minden. De aztán jöttek a megélhetési gondok, az álláskeresések és az a karácsony nem hagyott bennem különösebb nyomot. Sokkal inkább azok a szentesték, amikor már megszülettek az unokáink, és velük újrakezdődött mindaz, ami a karácsonyban szép és kedves. Miattuk még otthonról is kimozdultunk és tavaly például a kisebbik lányoméknál köszöntöttük az ünnepet. Ezt megelőzően 1983-ban történt az, hogy a lakásunktól távol töltöttük a karácsonyt. A nagyobbik fiamék kint dolgoztak Algériában, és Árpáddal kettesben kimentünk hozzájuk. Tudtuk, hogy azonos időzónában leszünk, így megbeszéltük, legyen bárki, bárhol, este hétkor gyertyát gyújt. Mi annyi gyertyát vittünk magunkkal, amennyi családtag itthon maradt, idehaza pedig értünk égtek a gyertyák. December 24-én kora este éppen úton voltunk Gardajából vissza Konstantinba. Tudod, hol van Gardaja?

- Nem.

- A Szahara közepén egy fantasztikus világ. Ezeréves városegyüttes, amit egy üldözött mohamedán szekta épített fel. S az a világ, amit ott megteremtettek építészetben, öltözködésben, életformában, teljesen azonos azzal, amit az ember gyerekkora óta őriz a képeskönyvekből Jézus életéről, a Szentföldről. Ha ott felnézel a sötétkék égre, ott tényleg olyan öklömnyi nagyok a csillagok, mint amilyeneket a templomok falára festettek.  Ott, egy kissé távolabb a városkaputól megállatunk a sivatagban, s valaki a társaságból elővarázsolt egy fenyőágat, amit annyi felé téptünk, ahány gyertya nálunk volt. Körberaktuk, meggyújtottuk és a mohamedán világ közepén, a ránk boruló csillagfényes estében elénekeltük a „Mennyből az angyal”- t. Ez volt életem legszentestibb karácsonya.

- Milyen lesz a mostani? Számíthatsz-e hivatalos programra?

- Szó sem lehet róla! A karácsony csak a mienk. Szentestén visszamegyünk a Bécsi útra, ahol most a nagyobbik lányomék laknak, és másnap ebédre jön ide mindenki.

- Vásárolod, vagy magad készíted az ajándékokat?

- Én pénzt adok érte, de a két lányom örökölte anyám kézügyességét, ő a mai napig rendszeresen köt, örül a napfelkeltének, de elbóbiskol, ha édesapámmal politizálok. Ha rájuk nézek, ha Árpádot figyelem, hinnem kell a gondviselésben, amit mások esetleg csodának neveznek. De visszatérve az ajándékokra. Panni lányomnak volt az a szokása, hogy karácsony előtt kivett két-három nap szabadságot, és éjjel-nappal varrt valami meglepetést mindenkinek. Az idén ez elmarad, most ők fognak hiányozni, mert Amerikában vannak. De a többiek jönnek, és képzeld el, amikor tizennégy ember tizennégy embernek a fa alá teszi az ajándékot, majd elkezdi bontogatni, felpróbálni, kipróbálni. Ezek felejthetetlen pillanatok, órák, amikor teljes a hangzavar, ki-ki elvonul a maga örömével valamelyik szegletbe, sarokba, és szerintem az elnöki ház összes „termeit” most vesszük majd igazán birtokba. A csúcspont persze az, amikor négy generáció énekel együtt, kíván egymásnak békét, nyugalmat, soha nem múló szeretetet. S közben mi, felnőttek reszketve gondolunk arra, vajon nem ez volt-e így az utolsó?

Tovább az oldalra

Göncz Árpád (1922 - 2015) a XX. századi magyar demokratikus mozgalmak kiemelkedő szereplője.

Fiatalemberként, frissen végzett jogászként részese a nyilasok elleni fegyveres ellenállásnak, 1945-től a kisgazda pártban kezdi politikai tevékenységét. A párt betiltása után fizikai munkásként dolgozik. Az 1956-os forradalom után a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. 1963-ban amnesztiával szabadul. Fordítóként kezd új pályát, az angol-amerikai irodalom egyik legnevesebb fordítójaként válik ismertté. Ezt követően indul saját írói munkássága. A Magyar Írók Szövetségében 1981-től a műfordítói szakosztály elnöke, majd 1989-től 90-ig a szövetség elnöke.

A demokratikus ellenzék tevékenységében kezdetektől részt vesz 1990-ben a szabad választások után a Magyar Köztársaság első elnöke (1990-1995, 1995-2000).

Közvetlen személyisége, rendkívüli nyitottsága, megalkuvás nélküli, kikezdhetetlen erkölcsi tartása, feleségével, Göntér Zsuzsannával közös, mély szociális érzékenysége állnak máig töretlen népszerűsége mögött.