Egypólúság és sokpólúság

Egy vallomással kell kezdenem: nem kis fejfájást okozott magam elé képzelnem a 2020. év Európáját, márpedig ez adja nyitórendezvényük központi témáját, és ez foglalja megfelelő keretbe az egész 25. évfordulós tanácskozást. A fejfájásnak több oka is volt, de hadd említsek meg közülük két, igazán megalapozottat. Először is nem tudom, hogy politikusként, méghozzá egy kisebb, tehát inkább követő, mint az ütemet diktáló és új helyzeteket teremtő ország politikusaként merjek-e huszonöt évre előre tekinteni, mikor az a benyomásom, hogy a politikusok még huszonöt hónapra előre sem igen hajlandók rá. Másodszor pedig, bár teljesen európai nézőpontból szemlélem a világot, mégis lehetetlennek tartom, hogy Európát a globális összefüggésekből kiragadjam, és gondolom, Önök is egyetértenek vele, hogy ezt nem is tehetném meg éppen a Római Klub tanácskozásán, mikor az Önök intézményének köszönhetjük a világunkról, annak problémáiról és lehetőségeiről alkotott, valóban globális képünket.

         A Római Klub első, a növekedés korlátairól szóló jelentésére visszagondolván, azt hiszem, elmondhatom, hogy az utóbbi huszonöt év a Klub jegyében telt, abban az értelemben, hogy a világ jobban tudatára ébredt a növekedéssel járó veszélyeknek, ám ez sajnos korántsem jelenti azt, hogy sokkal közelebb kerültünk volna e veszélyek kiiktatásához, a veszélyt hozó problémák megoldásához. A második világháború utáni korszakban három nagy globális problémacsoportot látok a gazdaságban, ahol nagyon is láthatóak a növekedés, a gazdaság és fejlődés egyenlőtlenségei a környezetben, amelynek folyamatos romlását az időnként bekövetkező katasztrófák ugrásszerűen felgyorsítják, és a kultúrában, ahol még mindig bizonytalanságban élünk, hogy meg tudjuk-e húzni a határt és hol a másság és az összeegyeztethetetlenség között. Meg kell mondjam - nem lebecsülve természetesen az ideológiák szerepét -, hogy én a "kelet-nyugat" és "észak-dél" konfliktusokban és összeütközésekben is elsősorban e globális problémák következményét, felzárkózási kísérleteket, ha úgy tetszik, a gazdasági, környezeti és kulturális egyenlőtlenségekre adott válaszokat látom. Az említett egyenlőtlenségek és válaszok együttes következménye pedig nem más, mint a békénkre és biztonságunkra, civilizációnkra nehezedő gazdasági, környezeti, szociális, kulturális és - mind közül a legközvetlenebb - katonai fenyegetések összessége.

         Hol is tartunk most? A szuperhatalmi szembenállás és versengés elhalványulásával politikai és katonai létünk egypólusúvá vált, azzal a kedvező hatással, hogy megszűnt egy nagyszabású (globális) háború azonnali veszélye, lehetőség adódott a szuperhatalmi szembenállásból eredő (helyi és regionális) konfliktusok rendezésére és - talán ez a legfontosabb - egy új partnerség létrejöttére is, az előbb említett globális problémák megoldása érdekében. A kétpólusúság eltűnése ugyanakkor fel is lebbentette a fátylat, és felfedte gazdasági és kulturális létünk erősödő sokpólusúságát, segített tehát felismerni a kihívások valódi természetét. A világtörténelem legutóbbi három éve kétséget kizáróan bizonyította, hogy a globális politikai változások önmagukban nem jelentenek megoldást, csupán lehetőséget arra, hogy megteremtsük a problémák megoldásának globális és regionális kereteit.

         A kihívás lényege, hogy biztosítani tudjuk a fenntartható fejlődést, nem csak az általánosan elterjedt értelmezés szerint a kiegyensúlyozott és környezetkímélő növekedésre vonatkoztatva, hanem abban az értelemben is, hogy megteremtsünk egy együttműködést előmozdító, a versengést pedig békés, konstruktív keretek között tartó rendszert. Ehhez a világnak nem elegendő szembenéznie a katonai biztonság kérdésével, amelyre ma a figyelem java része irányul, annak ellenére, hogy inkább tünete, semmint kiváltója a bizonytalanságnak. Félre ne értsenek: a világért sem akarom lekicsinyelni a fegyverzetkorlátozás és -csökkentés különböző módozatait, de szeretném felhívni a figyelmet a biztonság nagyfontosságú, nem katonai vonatkozásaira. A világnak válaszolnia kell arra, mi szükséges a környezet védelmével együtt végrehajtott modernizációhoz. A fejlesztési segélypolitikának az utóbbi három évtizedben tapasztalt, fokozatos kiüresedése, az 1992. évi Rió-i környezetvédelmi csúcsértekezlet dokumentumainak eleddig hiányzó, fogható tartalma nem sok jót ígér. Talán át kell alakítanunk, de mindenképpen meg kell erősítenünk e területek támogatásának rendszerét, talán úgy, hogy minden ország befizeti bruttó hazai termékének meghatározott hányadát egy közös alapba, amelyből a pénzeket a globális szükségletek és helyi fogadókészség függvényében folyósítják. A világnak válaszolnia kell a kulturális eltérések kérdésére is, kialakítva a türelem országok közötti (és országokon belüli) együttműködéshez elengedhetetlenül szükséges minimális követelményeit. Meggyőződésem, hogy ez magában kell foglalja a közösségek csakúgy, mint az egyének és országok jogainak pontosabb meghatározását.

         A kihívás megköveteli a cselekvést országos, regionális és globális szinten egyaránt. Az egyes országok célja a gazdasági, környezeti, szociális és kulturális tényezők egyensúlyára épülő fejlődés lehet. Az egyes országok vezetői és lakói meg kell értsék, hogy a fejlődés szükségleteire a válaszok növekvő mértékben az országos szint alatt (helyileg) vagy fölött (a régiók, földrészek szintjén vagy globálisan) keresendők. Amint ezt valóban és nem csak a nyilatkozatok szintjén elfogadják, az országok minden bizonnyal új kapcsolatokat létesítenek majd e szinteken és szintekkel, ami viszonylagossá teszi az állami szuverenitás fogalmát,és új minőséget ád a szubregionális, az országok és régiók közötti együttműködésnek egyaránt. A regionális szervezetek és integrációk nyilván kiaknázzák a regionalizmus növekvő súlyát, de eközben nekik sem szabad megfeledkezniük arról, hogy a válaszoknak mindinkább globálisaknak kell lenniük, tehát a régióközi együttműködésnek és az elkerülhetetlen régióközi versenynek egyidejűleg kell működnie. Éppen a regionalizmus súlya valószínűsíti, hogy a kihívásra adott helyes válasz először ezen a szinten születik meg, méghozzá érzésem szerint szükségszerűen a nyitott regionalizmus kereteiben. A világnak (az Egyesült Nemzetek Szervezetének) pedig nem csupán tudatosítania kell a globális problémákat, de ki is kell alakítania egy valóban átfogó problémamegoldó rendszert, amely ösztönzi a részvételt a döntéshozatalban, megteremti a döntés és kivitelezés (határozat és végrehajtása) egységét, és a lehető legnagyobb mértékben előrelátja és megelőzi a problémákat ahelyett, hogy csupán a bekövetkezett bajt próbálná korlátozni.

         Európának tehát e környezetben és e keretekben kell meghatároznia saját magát és szerepét. Az öreg kontinens szenvedte el a hidegháborús idők legkeményebb szembenállását, itt jött létre a legélesebb politikai (és katonai) választóvonal. Időben és fontosságban első feladatunk tehát e választóvonal kiiktatása, hogy megteremthessük a regionális szinten mindhárom említett területen jelentkező problémák megoldásához szükséges partnerséget. Az érintett európai (vagy részben európai) szervezetek, mint az Európa Tanács, az Európai Unió, a Nyugat-Európai Unió és a NATO már megtették a politikai integrálás felé vezető út egy részét, de sok még a teendő 2020-ig, amikor meglátásom szerint a legtöbb európai országot teljes jogú tagság és valószínűleg a földrajzi Európa egészét legalábbis valamiféle társulás fűzi e szervezetekhez.

         A demokráciáról mint kulcsszóról oly sok mindent elmondtak már, hogy ahhoz nincs mit hozzátennem, de mégis szeretném megemlíteni: az egyén és a közösség, a kisebbség és a többség jogai a működő demokráciák elengedhetetlen, szerves tartozékai, megteremtik Európában azt a türelmet, amely segít enyhíteni a tagadhatatlan és nagyon is látható, néha egyenesen robbanásveszélyes kulturális különbözőségeket.

         A gazdasági, környezeti és szociális problémákra adandó válaszok másik kulcsszava Európában és különösen annak keleti felében a modernizáció. Ezekben az országokban a fennálló gazdasági helyzetet leginkább talán a parancsuralmi gazdaságból a piacgazdaságba való átmenet következtében fellépő válságként jellemezhetjük. A posztkommunista országok nem alulfejlettek, hanem torzul fejlettek. Nem nulláról indulnak, hanem viszonylagosan fejlett, de adottságait tekintve ki nem elégítő állapotból, koloncként hurcolva magukkal a gazdasági-műszaki szintjüknél fejlettebb, tehát szociális feszültség veszélye nélkül nehezen visszafejleszthető újraelosztási rendszerek anyagi terhét. Modernizációjuk eredményei tehát akkor jelentkeznek érzékelhetően, ha a meglévő újraelosztási rendszerek - mindenekelőtt a társadalombiztosítás és az egészségügyi ellátás - jelenlegi szintjét, terheit az ország megváltozott (átmeneti) gazdasága már képes elviselni.

         Az integráció, nevezetesen az Európai Unió keret és eszköz ahhoz, hogy a kontinens két fele alkalmazkodjon egymáshoz és a globális környezethez. Tekintettel a globális (gazdasági) fejlődés változatlan mozgatórugójára, vagyis az inkább mennyiségi, mint minőségi növekedésre, tekintettel a regionalizmus erősödő szerepére és regionális hatalmi központok - Észak-Amerika, Európa, Kelet-Ázsia - kialakulására, Európának növekedésre van szüksége. Tekintettel a nyugat-európai piac csaknem teljes telítettségére, a növekedés centruma el kell hogy tolódjék, és el is fog tolódni Kelet felé, a közép- és kelet-európai gazdaságoknak viszont modernizálódniuk kell ahhoz, hogy növekedést mutathassanak fel. E modernizációhoz tőkére van szükség exportbevételekből (a piacok, különösen a nyugat-európai piacok jobb hozzáférhetőségéből), közvetlen külföldi befektetésekből, valamint hitelekből. Szükség van fejlettebb technológiára és szakismeretekre is. Mindezek java része külső forrásokból kell eredjen, méghozzá elsősorban a "másik fél" felemelkedésében közvetlenül és egyértelműen érdekelt Nyugat-Európából. Mindez pedig együttesen ama egységes, ámbár nem egyszínű politikai, gazdasági és kulturális entitás kialakulásához vezet, amelyet Európának hívnak, és amely felsejlik a 2020. év horizontján.

         Tudom, hogy Nyugat-Európa is aggódik a munkanélküliség miatt, és ismerem a kérdést, hogy a keleti féllel szembeni védekezés-e vagy a keleti nyitás szolgálja inkább a munkanélküliség elleni küzdelmet. De tudom azt is, hogy olcsóbb e küzdelem közvetett finanszírozása a közép- és kelet-európai modernizáció finanszírozása révén, azonnali piacot teremtve ezzel a nyugati beruházási javak, majd hamarosan egy másikat a fogyasztási cikkek számára, több munkaalkalmat teremtve ezzel Nyugaton.

         Óriási kihívásról van szó mind globális, mind regionális szinten, a feladat tehát távolról sem könnyű. A világgazdaság az utóbbi években nemigen mutatott növekedést, és még kevésbé tett tanúságot alkalmazkodóképességről. Vannak, akik úgy vélik, nem csupán növekvő számú kisebb-nagyobb ország van pácban, hanem az egész rendszer: a világgazdaság intézményrendszere nem képes kezelni a világgazdaságot, a nemzetgazdaságok nem képesek kezelni a szociális problémákkal és/vagy szociális juttatásokkal járó terheket, a politikai vezetők következésképpen nem képesek eleget tenni az emberek várakozásainak. A recesszió időszaka valószínűleg nem kedvez a nagy gondolatoknak, amelyek csakúgy, mint a nagy, alkalmazkodó váltások, inkább hosszabb növekedési szakaszokban vagy éppen ellenkezőleg, nagy összeomlások után születnek. Én magam is el tudok képzelni az imént vázolttól eltérő forgatókönyveket. De nem hiszem, hogy az előretekintéssel meg kell várnunk, amíg egy rendszer teljesen működésképtelennek bizonyul. És nem hiszem, hogy újabb tizenöt évünk volna, hogy elkezdjünk végre komolyan gondolkodni a most felmerülő kérdésekről, mint ahogyan az a Római Klub által elsőként végiggondolt, lényeglátó elemzésekben történt annak idején. És persze, ha megérem, olyan világot szeretnék látni 2020-ban, amelyben szabadon lehetek magyar, bárhol éljek is Európában, és szabadon lehetek európai, bárhol éljek is egy versengő és együttműködő világban.

Elhangzott: a Római Klub 25. jubileumi ülésén Hannoverben, 1993. december 1-én

Tovább az oldalra

Göncz Árpád (1922 - 2015) a XX. századi magyar demokratikus mozgalmak kiemelkedő szereplője.

Fiatalemberként, frissen végzett jogászként részese a nyilasok elleni fegyveres ellenállásnak, 1945-től a kisgazda pártban kezdi politikai tevékenységét. A párt betiltása után fizikai munkásként dolgozik. Az 1956-os forradalom után a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. 1963-ban amnesztiával szabadul. Fordítóként kezd új pályát, az angol-amerikai irodalom egyik legnevesebb fordítójaként válik ismertté. Ezt követően indul saját írói munkássága. A Magyar Írók Szövetségében 1981-től a műfordítói szakosztály elnöke, majd 1989-től 90-ig a szövetség elnöke.

A demokratikus ellenzék tevékenységében kezdetektől részt vesz 1990-ben a szabad választások után a Magyar Köztársaság első elnöke (1990-1995, 1995-2000).

Közvetlen személyisége, rendkívüli nyitottsága, megalkuvás nélküli, kikezdhetetlen erkölcsi tartása, feleségével, Göntér Zsuzsannával közös, mély szociális érzékenysége állnak máig töretlen népszerűsége mögött.