Egy mozgalmas élet története

Beszélgetés dr. Vörös József egykori szakaszvezetővel

2009. március 9.

Szűcs László

honvedelem.hu

Egyetemistaként közreműködött a Táncsics Mihály nevét viselő egyetemi ellenálló zászlóalj tevékenységében, majd később az első honvéd gyalogoshadosztályban is szolgált. A II. világháború idején szemtanúja volt Göncz Árpád megsebesülésének. Ma, 86 évesen, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége Katonai Tagozatának tagja. Dr. Vörös Józseffel beszélgettünk.

Amikor februárban, a főváros felszabadulásának évfordulóján, a Vérmezőn találkoztunk, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének tagjaként egy szál virágot helyezett el a Budai Önkéntes Ezred emlékművénél. Ott elmesélte, hogy bár ön nem volt tagja a főváros felszabadításában is aktívan közreműködő ezrednek, azért tevékenyen kivette részét a Budapest környéki harcokban. Hogyan is történt mindez?

Amikor a háború Magyarországra ért, én a Pázmány Péter Tudományegyetemen tanultam, joghallgatóként. 1944. október 15-én, Horthy sikertelen kiugrási kísérlete, illetve Szálasi hatalomátvétele után minden baloldali érzelmű embert megdöbbentettek események, hiszen tudtuk, hogy az oroszok már az országban vannak. Az egyetemen ekkor alakult meg a Táncsics Mihály nevét viselő ellenálló zászlóalj. Az egység decemberre vált működőképessé, az egyetemisták mellett ekkor már hozzánk csapódott baloldali érzelmű emberek is közreműködtek az ellenálló egység munkájában. Bázisunk a Köztelek utcában volt.

Ki volt a zászlóalj parancsnoka?

Egyik régi ismerősöm, dr. Várhelyi Józsefet, aki orvos egyetemista volt. Õt még 1942-ben, a levente mozgalomban ismertem meg. Nagyon jellemes, antifasiszta gondolkodású fiatalember volt. Nyugodtan elmondhatom, hogy az együtt töltött idő során jó barátom lett.

Ekkor már akciókban is részt vettek?

Igen, a különböző akcióink már akkor megkezdődtek. Például foglalkoztunk fegyverbeszerzéssel. Kijártunk a kisrákosi gyakorlótérre és Csepelre, ahol ekkor már elhagyott fegyverek voltak, ezeket gyűjtöttük össze. Ezek a fegyverek természetesen elsősorban nekünk kellettek, de azért adtunk belőle más ellenálló zászlóaljaknak is. Emellett részt vettünk kisebb robbantásokban is, amelyekkel a magunk módján akadályoztuk a közlekedést. Ahogy ma fogalmaznánk, kisebb-nagyobb szabotázsakciókban vettünk részt. És persze nem szabad elfelejtkezni arról sem, hogy több alkalommal szabadítottunk ki embereket a nyilasok fogságából. Megemlíteném még azt is, hogy volt egy kisebb alakulatunk kikülönítve az Üllői úton, a nőgyógyászati klinikán. Nyolc ember védte a zsidó származású professzort, és azt a száz-kétszáz embert, akik a professzor mellett dolgoztak. A mi őrségünk nem engedett senkit hozzájuk, így a nyilasok sem tudták elvinni őket.

A fegyveres harcban is részt vett a Táncsics zászlóalj?

A zászlóalj tevékenységének csúcsa az volt, amikor 1944. december végén, a háború utáni demokratikus hadsereg leendő vezérkari főnöke, Sólyom László utasítást adott nekünk, hogy vonuljunk ki a vecsés-rákoscsabai frontra árkokat ásni. És ha már ott vagyunk, akkor vegyük fel a kapcsolatot a helyi ellenállókkal is. A zászlóalj első százada Vecsésre, a második és a harmadik pedig Rákoscsabára vonult ki. A front akkor már nagyon közel volt, hiszen Rákoscsaba mögött, Ecser már szovjet kézben volt. Rákoshegyen sikerült felvennünk a kapcsolatot az ellenállókkal, emellett pedig több embert – köztük német katonákat is – sikerült fogságba ejtenünk. És – bármilyen furcsa – egy szovjet katonát is. Őt később felhasználtuk arra, hogy felvegyük a kapcsolatot a szovjet hadsereggel. Átküldtünk egy járőrt, amelyet ő vezetett. s tájékoztattuk a szovjeteket, hogy mi már Rákoscsabán vagyunk, elfoglaltuk a települést, s ők bármikor jöhetnek, mert a mi részünkről nem lesz ellenállás. Így a Vörös Hadsereg 1944. karácsonyát követően egyetlen lövés nélkül vonult be Rákoscsabára.

Ezek szerint a település felszabadítását mindenféle veszteség nélkül megúszták?

Sajnos nem, hiszen történt egy sajnálatos esemény. Rákoscsabai tevékenységünk során egy alkalommal elfogtunk néhány tábori csendőrt, akiket később szabadon engedtünk. Az egyikük azonban feljelentett minket a nyilasoknál. Úgy emlékszem, karácsony másnapján, december 26-án több csendőr jelent meg motorkerékpáron a bázisunk közelében, amelyet el akartak foglalni. Ebből aztán tűzharc kerekedett, s ebben sérült meg például Göncz Árpád is, aki egy golyót kapott a combjába. Sajnos ketten életüket is vesztették. Amíg élek nem fogom elfelejteni ezt a napot, hiszen én ekkor estem át a tűzkeresztségen. A csendőrök aknavetővel lőttek ránk, az egyik bajtársam közvetlenül mellettem esett el, fél fejét tépte le egy repeszdarab. Az eset után a zászlóalj parancsnoka elrendelte a gyors visszavonulást, vagyis visszatértünk a fővárosba, a Köztelek utcai bázisunkra. Ez persze nem volt annyira egyszerű, hiszen Pest utcáin ekkor még nyüzsögtek a német és a szovjet katonák is.

Mi történt ezután?

A visszavonulás után, hosszas töprengés után arra jutottunk, hogy befejezzük a tevékenységünket. Ugyanis, ha megpróbáltunk volna részt venni a Rákóczi út felszabadításában, akkor legalább háromszáz emberünk ott maradt volna. Ugyanis nagyon kevés fegyverünk volt. Így aztán január első napjaiban úgy döntött a törzs, hogy nincsen értelme továbbra is a körletben maradnunk. Hiszen, ha a németek-nyilasok kapnak el itt minket, akkor, mint ellenállókat, azonnal felkoncolnak. Ha pedig a szovjetek kezei közé kerülünk, akkor mindannyian hadifogolytáborba jutunk. Ezért az a döntés született, hogy mindannyian megpróbálunk hazajutni.

Gondolom, ez nem volt egyszerű feladat?

Ebben az időben már komoly ostrom alatt állt a főváros, így nekem sem volt egyszerű hazajutnom. Akkoriban a Fiumei úton, a temető közelében laktam, s szinte lépésről lépésre, egyik kapualjból a másikig futva tudtam csak hazajutni. Szerencsére sikerült gond nélkül hazaérnem. Itt vártam be a felszabadulást, ami a pesti oldalon 1945. január 14-én következett be. Persze ezután már nem bírtam nyugodtan egy helyben ülni. Amint lehetett, felvettem a kapcsolatot Várhelyi Józseffel, s ekkor kezdtük el szervezni az új demokratikus hadsereget. Ekkor már Sólyom László is kiadta a parancsát – összhangban az új kormány határozatával – amely szerint nyolc hadosztályt kell rövid időn belül felállítani, s ehhez meg kell kezdeni a toborzást is.

Ebben a munkában önnek milyen feladata volt?

Februárban kezdtük meg a toborzást Budapesten, s ekkor én lettem a nyolcadik kerületi toborzóiroda vezetője. Jártuk a kerületet, s igyekeztünk minél több embert megnyerni az új hadsereg számára. Kicsit később körülbelül nyolcvanan vonultunk be szolgálatra az Üllői útra, az akkori Mária Terézia laktanyába. Belőlünk, önkéntes és toborzott katonákból itt alakult meg az első honvéd őrzászlóalj, amelynek a parancsnoka Földi Lajos százados lett. Engem a zászlóalj harmadik századába osztottak be, géppuskás katonának. Néhány nappal később, s zászlóaljparancsnok vezetésével, gyalogmenetben „átsétáltunk” Jászberénybe, ahol március elején megalakult az első honvéd gyalogos hadosztály. A zászlóaljunk parancsnoki teendőit pedig itt vette át Szalvay Mihály, aki ekkor már őrnagyi rendfokozatot viselt. Az egykori parancsnokom Várhelyi József pedig a zászlóalj vezető orvosa lett.

Mennyi időt töltöttek Jászberényben?

Alig két hónapot, hiszen április végén vasúton Ausztriába indultunk, hogy a szovjet hadsereg felügyelete mellett, a front közelében őrszolgálatot lássunk el. Május 5-én érkeztünk meg a számunkra kijelölt körletbe. S itt voltunk egészen a hónap közepéig. Az európai fegyverszünetet aláírását követően vezényeltek vissza minket Magyarországra. Először Vasvárra, majd később Zalaszentgrótra. Itt egyrészt segítettünk a lerombolt hidak rendbetételében, másrészt pedig több, szökni próbáló nyilast is elkaptunk, s átadtuk őket a szovjet hatóságoknak. Zalaszentgróton tudtam meg azt is, hogy a fővárosban ismét kinyitott az egyetem. Így engedélyt kértem és kaptam arra, hogy hazajöjjek a tankönyveimért. Ugyanis feltett szándékom volt az, hogy befejezem a háború által félbeszakított tanulmányaimat.

Sikerült?

Igen, sikerült felkészülnöm a szigorlatra, amelyet minden gond nélkül teljesítettem is. Így 1945 novemberében jogi doktorként tértem vissza a zászlóaljamhoz. Ekkor léptettek elő szakaszvezetővé is. Nem sokat töltöttem azonban már ennél az alakulatnál, ugyanis jogászként jelentkeztem a pápai hadosztály-parancsnokságon megalakult hadbírósághoz jegyzőkönyvvezetőnek. Az átvezénylésemre azonban már nem került sor, ugyanis menet közben megérkezett a parancs, hogy a mi korosztályunk leszerelhet, így 1946. február 8-án ismét civil lettem.

És ekkor el is veszítette minden kapcsolatát a honvédséggel?

Igen, egészen 1970 augusztusáig, amikor az akkori partizánszövetség székházában összehívtuk az egykori Táncsics zászlóalj, illetve az első hadosztály katonáit egy találkozóra. Ekkor felvettünk egy névjegyzéket is, s onnantól fogva gyakrabban tartottuk egymással a kapcsolatot.

Tart ez a kapcsolat ma is?

Természetesen, bár ma már sajnos egyre kevesebben vagyunk. Ma a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének katonai tagozataként tevékenykedünk. Én vagyok a Táncsics zászlóalj és az első hadosztály szekciójának vezetője.

Fotó: Galovtsik Gábor és archív  

Tovább az oldalra

Göncz Árpád (1922 - 2015) a XX. századi magyar demokratikus mozgalmak kiemelkedő szereplője.

Fiatalemberként, frissen végzett jogászként részese a nyilasok elleni fegyveres ellenállásnak, 1945-től a kisgazda pártban kezdi politikai tevékenységét. A párt betiltása után fizikai munkásként dolgozik. Az 1956-os forradalom után a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. 1963-ban amnesztiával szabadul. Fordítóként kezd új pályát, az angol-amerikai irodalom egyik legnevesebb fordítójaként válik ismertté. Ezt követően indul saját írói munkássága. A Magyar Írók Szövetségében 1981-től a műfordítói szakosztály elnöke, majd 1989-től 90-ig a szövetség elnöke.

A demokratikus ellenzék tevékenységében kezdetektől részt vesz 1990-ben a szabad választások után a Magyar Köztársaság első elnöke (1990-1995, 1995-2000).

Közvetlen személyisége, rendkívüli nyitottsága, megalkuvás nélküli, kikezdhetetlen erkölcsi tartása, feleségével, Göntér Zsuzsannával közös, mély szociális érzékenysége állnak máig töretlen népszerűsége mögött.