„Mi a börtönben négy évig győztesnek éreztük magunkat”

2001. november 6.

Közgazdasági Egyetem

Aki a hallgatók kérdéseit felolvassa: Bárdos András
Aki a kérdésekre válaszol: Göncz Árpád

Ha 1956-ot értékeljük, közöttünk egyetlen különbség van, mégpedig az, hogy én átéltem, ti, mert fiatalabbak vagytok, nem. '56 közvetlen emléke már elhomályosodott, így hát igen sokféle, egymással akár ellentétes nézőpontból szemléljük. A forradalmat megélő idős generáció már kihalóban van, a fiatalabb nemzedékekre - amelyek '56-ról gyakorlatilag semmit sem tudtak, illetve amit tudtak, az hamis és zagyva volt - vár a jövőben, hogy 1956-ot tágabb összefüggéseiben értékeljék. Nincs ebben semmi különös: a Rákóczi-szabadságharcot, vagy 1848-49-et sem a tulajdon szereplői illesztették be a magyar történelem folyamatába, hanem az őket követő nemzedékek. A mostani beszélgetés, úgy vélem, jellegzetesen határbeszélgetés lesz: egyfelől a történelmi tényekről, másfelől a forradalom értelmezéseiről, érzelmi és társadalmi hátteréről, jövőbeli szerepéről, ha úgy tetszik, "használhatóságáról": arról, hogy mi az, amit meg tudunk és mi az, amit mindenképpen meg kell őriznünk belőle.

Ma itt ti kérdeztek. A mi feladatunk, hogy válaszoljunk. Annyit előre is megígérhetek, hogy senkit nem akarok mindenáron meggyőzni a magam igazáról, minden, amit mondok, vitatható, és mindenkinek joga van a tulajdon véleményét megfogalmaznia önmagában, vagy ha kívánja, a nyilvánosság előtt. Nem kívánok híveket toborozni '56-nak, csak azt akarom elmondani, hogyan éltük meg mi, annak idején. Várom a kérdéseket.

A kérdéseink nagy része a forradalom időszerűségét érintik. Kezdjük hát azzal, hogy ön szerint melyik párt képviseli ma leghitelesebben '56 eszméjét?

Kimondom egy mondatban: egyik sem. És ezen nincs mit csodálkozni. Egyrészt választás előtt vagyunk, másrészt 1956 mondanivalója vitatott és vitatható, következésképpen mindenki, így a pártok is csak egy-egy részkérdést ragadnak ki az egészből. A forradalmunk szerkezete annyira rétegzett, hogy abból könnyedén kiemelhető mind a társadalmi, mind a gazdasági, vagy nemzeti összetevője.

Ez valóban kulcskérdés, hogy tudniillik, volt-e ennek a forradalomnak szerkezete?

Már hogyne lett volna! Voltak előzményei, voltak előkészítői, a szó pozitív és negatív értelmében, volt maga a forradalom, és a szovjet megszállás után volt egy hónapokig tartó utóvédharc, nemzeti ellenállás. Ami megelőzte: az 1945 utáni szovjet megszállás, a sztálini korszak bűnei, a nyomorúság és minden más, ami megteremtette a sztálini diktatúrával szembeszegülő közhangulatot. Aztán Sztálin halála, a XX. kongresszus, Hruscsov „titkos” beszéde, a szovjet rendszer elbizonytalanodása. A napfényre került kegyetlenségek ténye magát a kommunista értelmiséget is megdöbbentette - jóllehet jelentékeny részük maga is megszenvedte. Rá kellett ébrednie, hogy amiben addig vakon hitt, az alapjában véve hazugság.

Nem kívánta ugyan a szocializmus megdöntését, nem is tudott mást elképzelni, mint szocialista rendszert, de nem akart többé sztálinista diktatúrát sem. Ideszámítom az írók ellenállását, az Irodalmi Újság keltette vitákat, az egyetemi mozgalmakat, a Szabad Nép újságíróinak lázadását, akik közül igen sokan kerültek börtönbe, sőt, volt köztük, akit halálra is ítéltek. A Rajk-temetést rendkívül fontos tényezőnek tekintem, a forradalom előkészítésében a Petőfi-kört, amely a korszak számos fontos kérdését társadalmi vita keretében tárgyalta, előidézve ezzel a korabeli elméleti és morális tekintélyek pálfordulását is. És Kodály Zrínyi-kantátájának bemutatását. És hát ne feledkezzünk meg a lengyelországi eseményekről sem, amelyek tökéletesen egybeestek a budapesti műegyetemisták felvonulásával; október 23-a reggelén a varsói és poznani eseményekről tudósító újságokat egymás kezéből tépték ki az emberek. Tehát tökéletesen megérett minden a robbanásra. Ezzel együtt a forradalom előkészítői, a revizionisták persze meg voltak döbbenve; őket éppen úgy, mint Nagy Imrét, készületlenül érték a történések, így aztán a baloldali értelmiség meg a pártellenzék gyakorlatilag csak október 25-én zárkózott fel a felkelők mögé, és kezdte megérteni, hogy itt forradalom van.

A közönségÉn akkor vidéken dolgoztam, és arra még emlékszem, hogy 23-án délután a piliscsabai páncélosezred felvonult a Bécsi úton, és néhány páncélos a Rádiónál kötött ki. A parancsnok ült az első kocsiban egy tábornok mellett, aki az öklét rázta a tömegre, mert nem értette, hogy mi van. A tömeg pedig azt kiabálta, hogy "ne lőjetek az apátokra, ne lőjetek az anyátokra". A harckocsikból visszaintegettek a katonák. ők persze tudták, amit mi nem, hogy nem mertek nekik éles lőszert adni, s még ha akartak volna, sem tudtak volna lőni a tömegre. Ebben a hangulatban a korábban magabiztos hatalom is elbizonytalanodott. Elég, ha Gerő Ernő este nyolckor mondott beszédére gondolunk, amelyben fasiszta csőcseléknek nevezte a Rádió elé vonult tömeget. Ami persze olaj volt a tűzre.

Miközben azt állítom, hogy igenis volt „szerkezete" a forradalomnak, és volt előkészítő szakasza is, egyvalamit mégis szeretnék leszögezni, még ha kicsit paradox lesz is: hiába voltak „előkészítői" a forradalomnak, maga a forradalom a legkevésbé sem volt előkészítve. Egy jellemző példa: az égvilágon senki nem tudta a többezres tömegből, hogy a Rádiót nem érdemes a Bródy Sándor utcáról megostromolni, mert a Rádiónak van egy hátsó kapuja, és ott az egész ostrom ideje alatt szabadon ki-be lehetett járni. Ráadásul a Rádiónak a Parlament pincéjében is volt egy szükségstúdiója. Mint ahogyan senkinek nem jutott eszébe, hogy ha a lakihegyi átjátszót megszállják, a kezükbe kerül a Magyar Rádió műsorszórása is. Ehelyett véres csatát vívtak, amiben sokan az életüket vesztették.

Még egy példa a helyzet zavaros voltára: mialatt a Rádió előtt folyt a harc, a korábban emlegetett piliscsabai páncélosezred tankjai már a Sztálin-szobrot vontatták be a Hősök terére, ahol azt aprólékos és kemény munkával törték darabokra, aprították emléktárggyá a felkelők.

Kikből verbuválódtak azok a felkelők, akik a forradalom revizionista előkészítőinél hamarabb ismerték fel a forradalmi szituációt, kirobbantották a felkelést, és az első pillanatoktól fogva meghatározták annak követeléseit?

Az előkészítés javarészt értelmiségi munka volt, ám a forradalom rögtön a kitörése után munkásforradalommá vált, legalábbis Budapesten. Elsősorban fiatal és többségükben nagyon marginális helyzetben lévő munkásfiatalok voltak azok, akik fegyvert fogtak, és akik lőttek. Az egyetemi hallgatók fegyveres alakulatai, amelyek később a Nemzetőrség keretében a rendfenntartásban részt is vettek, jelen voltak az utcákon, de a harcolók között viszonylag kevesen voltak. A munkásoknak az utóvédharcokban a munkástanácsok révén meghatározó szerep jutott, lásd Csepelt, amely a legtovább tartott ki a fegyveres harcban, hiszen a 24 óra alatt felállított "forradalmi bizottmányok" - '56-ban egy csapásra feltámadt 1848 szóhasználata is - november 4-e után hamar felmorzsolódtak. A politizáló értelmiség szerepe, ami az előkészítés során döntően fontos volt, a forradalom során csökkent, a végén ismét megnőtt, a pártok pedig csak az utolsó két nap kezdtek burjánzani, az esetleges jövőjükről tehát nagyon nehéz beszélni.

És Mindszenty?

Mindszenty szerepét nagyon nehéz meghatározni, valójában egyetlen beszédre korlátozódott. A Szabad Európa Rádió a forradalom egész ideje alatt őt propagálta Nagy Imrével szemben. Ennek ellenére a vidék, a parasztság, amelynek egy részére hatással lehetett a Mindszentyt támogató és a Nagy Imre-ellenes retorika, mindvégig szolidáris maradt Budapest és a városok forradalmával. Miután elzavarta a padlásseprésben túlteljesítő begyűjtési biztosokat, párttitkárokat, elégette a földkönyveket, számolatlanul küldte az élelemmel megrakott teherautókat Budapest megsegítésére. 1956-ban olyan társadalmi egység valósult meg, ami messze felülmúlta 1848-49-ét.

A társadalmi, nemzeti egységet a forradalom bukása után, még a börtönben is lehetett érzékelni?

Szó sincs róla, hogy mi a börtönben vesztesnek éreztük volna magunkat. Sőt: négy esztendeig győztesnek. Úgy négy év után kezdett bennünk motoszkálni, hogy talán mégsem vagyunk azok. Ez elég furcsa, és ha még hozzáveszem azt is, hogy a „börtönpopulációnak" - borzasztó tudományos vagyok! - legalábbis az értelmiségi és a szakmunkás részének, eszébe sem jutott, hogy itt „igazságtalanság" érte. Letapostak túlerővel, öltek és bezártak bennünket, ez érthető és tiszta sor - gondoltuk akkor -, hiszen meg akartuk dönteni a rendszert. Az „igazságszolgáltatáshoz" ennek az egésznek semmi köze. A parasztemberek meg a kispolgárok azonban, akik korábban megszokták, vagy legalábbis azt hitték, hogy a börtönbüntetés „bűnért" jár, rettenetesen meg voltak sértve, bántotta az önérzetüket, hogy ártatlanul kerültek börtönbe.

Mégis hogyan működött az ön esetében az „igazságszolgáltatás"? Azért amikor életfogytot kapott, másra is gondolhatott, mint hogy: „ezt nekik".

Kezdjük azzal, hogy védőt választani csak a 00-ás listáról lehetett, oda pedig csak olyan ügyvédek kerültek, akik pártszempontból tökéletesen megbízhatók. A kihallgatásokról nem beszélek, kinél így ment, kinél máshogy: verés, fenyegetés, sajnálkozás, ígérgetés. A tárgyalási szakasz - a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági különtanácsánál - körülbelül egy-két hétig tartott, ítéletre is kiterjedő titkossággal. Fellebbezés az ítélet ellen nem volt. Ha a különtanács halálos ítéletet hozott, akkor a Népbíróság átalakult kegyelmi tanáccsá, és két óra alatt döntött az ítélet végrehajtása, vagy a kegyelem megadása dolgában. Negatív döntés esetén az ítéletet két órán belül végrehajtották. A hozzátartozók tudta nélkül.

Göncz ÁrpádA védőm összesen kétszer tizenöt percig látta a 450 oldalas peranyagot, azt is vizsgáló jelenlétében. Amikor elkezdtük a beszélgetésünket, fontosnak tartotta tudatni velem, hogy a történelem szemétdombjára kerülök. Azt hittem, hogy vele majd tudok valamit a feleségemnek üzenni, aki azt sem tudta, hogy a tárgyalás mikor van. Erre, sőt az ítéletre is kiterjedt ugyanis a titkosság: aki beszélt a tárgyalásról, elárulta az ítéletet, öt évet is kaphatott. Becsületére legyen mondva, ügyvédem nem fosztotta ki a családomat, pedig a vádlottak családjainak jelentékeny része azt hitte, lehetőség van arra, hogy a védő a védencét védhesse is; így nem egy védő nyúlhatott le sok pénzt tőlük. Ebben a jogrendszerben azonban védekezésre nem volt lehetőség. A védőbeszéd és a vádbeszéd között a különbség csak annyi volt, hogy az ügyész azt mondta: „tisztelt bíróság, a vádlott, ez a sötét csirkefogó, ezt és ezt követte el, a legsúlyosabb ítéletet kérem"; a védő pedig azt: „a védencem, az a sötét csirkefogó, ezt és ezt követte el, irgalmas ítéletet kérek". Az utolsó szó jogán beszélő Bibó Istvánt a második vagy harmadik mondata után félbeszakították. Nálam ilyen gond nem volt, mert két mondat volt az egész. A védelem abból állt, hogy a védőm megpróbálta bebizonyítani, hogy amit én csináltam, arról az elsőrendű vádlott, Bibó tehet, a harmadrendű Regéczy-Nagy Lacinál védője meg azt, hogy amit neki róttak a terhére, arról én, a másodrendű vádlott tehetek. Így aztán - Bibó is meg én is - kénytelenek voltunk tiltakozni, hogy bocsánat, ez engem terhel, s nem a másod-, illetőleg nem a harmadrendű vádlottat. Ebben az abszurd légkörben folyt le a tárgyalás.

Amikor az ügyész, aki az egyetlen volt, aki a perben jogászként viselkedett, azt mondta, hogy a második legsúlyosabb ítéletet kérem, már Bibó is meg én is tudtam, hogy életben maradunk. Hetekig éltünk abban a tudatban, hogy a tárgyalás után két órával ki fognak végezni minket. Ez teljesen nyilvánvaló volt, mert elvégezték még az elmeorvosi vizsgálatot is, hogy az ítéletet ne lehessen kikezdeni. Amikor az ítélethozatalra mentünk le, a kísérő őr megkérdezte: felkötik? Mondtam, hogy nagy valószínűséggel igen. Azt mondta: „higgye el, nem fáj jobban, mint egy foghúzás". Ebben valószínűleg igaza volt, de ez nem volt olyan különösen vigasztaló. A bírónk - egy senki kis ember, akinek az volt a híre, hogy a kezét dörgölve hirdet ki halálos ítéleteket, valahogy így: vádlott, álljon fel, most én magát halálra ítélem! -, amikor az ügyészt meghallotta, felcsattant: „Na, de kérem"! Mire az ügyész megismételte: „A második legsúlyosabb ítéletet kérem". Lehet, hogy az ítéletünket az utolsó öt percben változtatták meg, és a bíróval elfelejtették közölni, vagy már nem volt rá idejük. Hát ilyen légkörben folytak a tárgyalások mindenkinél. Egyedül Szilágyi József volt az, aki mindvégig, mindenkire ráborította az íróasztalt; őt kénytelenek voltak kivégezni, különben nem tudtak volna Nagy Imre-pert csinálni. Elkülönítették, halálra ítélték és kivégezték.

Ezek apró történetek, ha akarjátok, vegyétek adomának. De hát ez akkoriban tényleg így volt. Amit mi átéltünk, az az emberben két dolgot szülhetett: vagy kiölt minden bosszúvágyat, mert ennek az egésznek úgy, ahogy van, egyszer s mindenkorra véget kell vetni, mert ha tovább folytatjuk, soha nem lesz vége a megtorlásoknak. Vagy azt, hogy húsz-harminc év után is eleven maradjon az emberben a vak düh, hogy bosszút álljon mindenkin, aki börtönbe juttatta, elítélte. De mit csináljon, ha gyűlölete tárgya már meghalt? Kiásni, és még egyszer agyonverni már nem lehet.

De amikor meghallotta, hogy az ítélet szerint élete végéig börtönben kell senyvednie, tényleg nem gyűlölte őket?

Az az este az életem legboldogabb estéje volt; több mint másfél év után először tudtam úgy elaludni, hogy nem világított a szemembe kétszázas lámpa, nem rugdosták a vasajtót félóránként végig az egész folyosón. Mert valaki behúzta a kezét álmában a takaró alá. Tudtam, hogy életben maradok. Előtte még kaptam egy nagy pohár macskafüvet nyugtatónak, úgy aludtam, mint a bunda. Abban a tudatban, hogy egy kelet-európai életfogyt az általában öt és fél, hat és fél évig tart. Ez pontosan bejött nálam is. Lehet, hogy Amerikában hosszabb ideig tart, nálunk ennyi évre van az „életfogyt" hitelesítve. Ennyi idő alatt szokott megváltozni egy-egy rendszer.

Elképzelhetőnek tartja-e, és amennyiben igen, mikor, hogy két nemzeti ünnepünk március 15-e és október 23-a ne csak kimosolyogni való píárt jelentsen egyes politikusoknak, hanem egységesen és büszkén tudjunk emlékezni a két forradalom valamennyi igazi hősére?

Gyerekek, tenyérjós nem vagyok, '56-ról nagyon szívesen beszélek, de hogy amit kérdeztek, az mikor fog megvalósulni, nem tudnám megmondani. 1848 vitái, Kossuth és Széchenyi korántsem eszmei, hanem alkati különbsége, Görgey és Kossuth ellentétei ma már a hétköznapi embernek nem sokat számítanak. De sok minden elevenen él 1848 követelésrendszeréből. És sok abból is, amit ideje volt megvalósítania. Megmaradt például a jobbágyfelszabadítás, amit - igaz - azóta sem tudott senki következetesen végigvinni; és hát a polgárosodás terén is - aminek feltételeit 1848-ban megteremtették, és ami a kiegyezés után látványosan megindult, aztán többször is lelassult vagy megállt - van még teendő. Nyilvánvaló, hogy '56 hosszabb ideig aludt, mint 1848, mert nem követte 19 év múlva kiegyezés. Ma tudunk csak beszélni róla. Ha végiggondoljuk a forradalom követeléseit, vannak közöttük olyanok, amelyek elavultak vagy kényelmetlenné váltak, de vannak olyanok is, amelyek korszerűsíthetők, vagy nagyon is időszerűek. A semlegesség - a NATO-tagság és az európai uniós csatlakozás létszükséglete mellett - értelmét vesztette. A munkástulajdon követelése, ami a forradalom tulajdonképpeni utóvédharcában teljes természetességgel valósult meg, mert minden gyárban létrejöttek a tulajdonjogot gyakorló munkástanácsok, ma - egy globalizálódó világban és a nemzetközi tőke erősödése mellett - aligha érvényesíthető. Az is igaz, hogy '56 munkástanácsainak megalakulásban szerepet kapott a voltaképpen csak nagy vonalakban ismert jugoszláv önigazgatásos modell, ami Magyarország számára az elérhető maximumnak tetszett, valamint a maga útját járó titói szocializmus iránt táplált rokonszenv, ami persze Nagy Imréék kiadása után el is párolgott.

Bárdos AndrásA nemzeti sajátosságok érvényesítése és a társadalmi szolidaritás követelése viszont ma is időszerű. Ezek olyan követelések, vagyishogy követelmények, amelyeknek a korral együtt kell változniuk, és összecsengenek a korszerű szerkezetű társadalom igényével. Az az érzésem, hogy 1956 legmaradandóbb értékeit ma nem is az akkori követelésekben kell keresnünk, mert azok javarészt elavultak, hanem az a magatartásforma a példamutató és mindenkorra érvényes, amely a társadalmi együttérzést és a közös érdekérvényesítést helyezte középpontba. Az, hogy a diktatúra elviselhetetlen és igazságtalan, a nyomorúságot tovább fokozni, az embert a magyarságában végletekig megalázni nem lehet, egyesítette a társadalmat, a nemzetet, párttagokat és "reakciósokat", az ország egészét. A társadalom fellázadt, és győzött is. Az megint más kérdés, hogy a forradalmat odavetették martalékul a szovjeteknek. A világ e fölött érzett rossz lelkiismerete mutatkozott meg abban, hogy az 56-os menekültek mindenütt boldogultak a világban, mert akkor őket mindenütt befogadták. Nem tudom, sőt kétlem, hogy az afgán menekülteket ugyanígy be fogják-e fogadni?

Véleménye szerint nem vált a nemzet megint - legalább egy pillanatra - egységessé 1989. június 16-án, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén?

De, mindenképpen. Azt hiszem, újkori történelmünk legnagyobb napja volt ez, és még most is mindig megdobban mindenki szíve, aki csak emlékezik rá. Sajnálok mindenkit, aki azt a napot nem élhette át. Döbbenetes volt, mikor Mécs Imre felszólította a jelenlévőket, hogy fogják meg egymás kezét, és háromszázezer ember keze fonódott össze. Ezek jelképes pillanatok voltak. És meg kell mondanom, aki ott megszólalt, az mind zokogott. Ott ültünk egymás mellett, és bőgtünk, mint a gyerekek, mert az egész hihetetlen volt. Egyszerre volt a megvilágosodás és a lezárás pillanata. A megvilágosodásé, hogy egyek vagyunk, és a lezárásé, mert a tömeg úgy viselkedett a temetőben, ahogy viselkedett. Egyébként a legjobb beszéd, ami a téren elhangzott, Orbán Viktoré volt, mert az volt az egyetlen végiggondolt politikai beszéd, mindenki másé elcsukló emlékezés.

A történelmi pillanat nagyszerűségén és különlegességén túl, nekem is újat hozott ez a nap. Életemben először éltem meg, hogy amikor megszólaltam, háromszázezer emberrel néztem szembe, és halk szavaimat dörögve verte vissza a túloldalon a Szépművészeti Múzeum fala. Előtte két nappal, amikor megállapodtunk a temetés körülményeiről, sajtótájékoztatót tartottunk, és előtte négyen, a miniszterelnöktől jöttünkben - köztünk volt Vásárhelyi Miklós is - beültünk valahova harapni valamit. Ahogy ültünk ott, odajött hozzánk egy égő szemű nő, és azt mondta nekem: „megölték az apámat, megölték a férjemet, ha holnap vér fog folyni, akkor az Isten verje meg magukat, az Isten verje meg magukat, az Isten verje meg magukat!" Hát, nekem végigfutott a hátamon a hideg, mert hiába számított az ember rá, hogy nem fog vér folyni, senki sem tudta, hogy pontosan mi lesz, és ez az asszony egy pillanatra engem is elbizonytalanított. A szertartást megelőzően az egész városban - az ünnepélyességen túl - terjengett valami bizonytalanság is. A boltokban felvásárolták a kenyeret. A rendőrkapitány is, akit szerettünk volna rábeszélni, hogy a temető rendjét rendőrökkel biztosítsa, azzal utasította el kérésünket: "hogyne, majd odaengedem a rendőreimet, hogy agyonverjék őket?" Nem is volt ott rendőr, más egyenruhás sem, de a gyászolók emberek még a gyepet sem taposták le. Mégis: reszketett a levegő körülöttünk, és ezt elfelejteni sose fogom.

Mi az oka annak, hogy a megfigyelő számára úgy tűnik: manapság a MIÉP-retorikát használó, hangos 56-osok uralják a közbeszédet, jelenítik meg a közvélemény előtt a forradalmat? Miért tagadják manapság a forradalom demokratikus baloldali indíttatását, miért szorították háttérbe Nagy Imre emlékét?

A miértekre nagyon nehéz válaszolni. '56-ban mi nemzeti egységet és önrendelkezést, függetlenséget követeltünk. Ez épp táptalajul szolgálhat a forradalom egyoldalú - nacionalista - értelmezésére. '56-nak tagadhatatlanul megvolt a pátosza, letagadhatatlan a nemzeti szelleme. De a pillanat diktálta mozgósító erejű jelszavakat, a pátoszt nagyon nehéz elválasztani a forradalom többi jellemvonásától. De ha azok a jelszavak, hogy „gyárat vissza, földet vissza nem adunk", vagy '56 gazdasági és politikai elképzelései ma már időszerűtlenek is, a többpártrendszer, a demokratikus államrend követelése ma teljesen magától értetődő. Igaz: érzelmileg a megszállókkal szembeni ellenállás közelíthető meg ma a legkönnyebben. De azt sem szabad elfeledni, hogy abban a néhány napban egyetlenegy olyan kijelentés sem hangzott el, ami a szomszédos országok bármelyike ellen irányult volna, antiszemita megnyilvánulás is csak elvétve, ezek mind idegenek voltak a forradalom szellemiségétől. Akkoriban a nemzeti tulajdon követelése is mást jelentett, mint amire ma egyesek lefordítják. Persze, ezt sem könnyű ma megérteni. A magyar urán nemzeti tulajdonba vétele a szovjet megszállókkal szemben kivívott függetlenség jelképe volt. Ha mai szemmel nézzük, főleg így, kiélezett választási időszakban, akkor '56-ból éppenséggel ki lehet szemezni azokat a mazsolákat, amelyek a kampányban így vagy úgy felhasználhatók. Ezen különösképpen csodálkozni nem lehet. Mint ahogy azon sem, hogy most, amikor az ország történelmi emlékezetét nap nap után szinte erőszakkal élesztgetik, a történelem ábrázata így, oldalvilágításban, nem pontosan ugyanazt a képet nyújtja, amit szembefényben.

Meg kell vallanom, hogy 1956 emlékezetének nyilvános megünneplésében nem vettem részt. Ennek több oka is volt, de most csak az egyikről, a személyesről beszélnék. Számomra a 301-es parcella mindig is jó barátok nyugvóhelyét jelentette, de tíz éven át mégis csak a protokoll kötelezettségeim jelképévé alakult át, ahol díszszázad fogad, ketten viszik előttem, s teszik le az emlékhelyre a koszorút. Nem tudtam magamban egy szál virágot sem letenni azoknak a halottaknak a sírjára, akik hozzám legközelebb álltak. Döbbenetes élmény volt, ahogy egyre inkább az ünnepi szónoklatok szintjére süllyed az a személyes élmény, amit számomra az itt nyugvó barátaim testesítenek meg. Persze már az is megrázóan valószerűtlen élmény volt, amikor a 301-es parcellában kihantolták a földi maradványaikat. A holttesteket, amelyeket belekényszerítettek egy ládába úgy, hogy a lábuk is el volt törve vagy épp dróttal voltak összekötve. Lent egy asztal, mellette egy professzor, latinul diktálja, amiről a csontvázak árulkodnak. Az árok szélén ülnek a hozzátartozók, lábuk belelóg a sírgödörbe, nem messze egy négylábú asztal, rajta szendvicsek azoknak, akik megéheznek. Akik az életem részesei, a barátaim voltak, sorra kerülnek ki a földből. Hogy aztán egy hihetetlen napon tisztelettel övezve újra elhantoljuk őket. Háromszázezer ember jelképes jelenlétében.

Mi a véleménye arról, hogy volt 56-osok kifütyülnek egy másik volt 56-ost? Mit érzett, amikor október 22-én látta, hogy az 56-os halálraítélt Mécs Imrét kifütyülték?

Én nem voltam ott, újságból szereztem az értesüléseimet, lehet, hogy el van torzítva a szöveg, de aki Mécs Imrére azt mondja, hogy hazaáruló, és hogy föl kellett volna kötni, akkor csak azért nem mondom azt, hogy ő érdemelné meg, mert ha az elnökségem alatt bevezették volna a halálos ítéletet, egy napig nem maradtam volna a posztomon. Többek közt azért vállaltam el az elnökséget, hogy Magyarországon ne létezzék többé halálos ítélet. És ne is fenyegessenek senkit akasztással, főleg olyasvalakit, aki a bőrét vitte vásárra, többek közt az ő szabadságukért. Ezt kikérem magamnak, az egész magyarság nevében kikérem magamnak! Mécs Imre nyolc és fél hónapig élt az akasztófa árnyékában; ha kinyitották a zárkaajtót, nem tudta, hogy nem ő érte jöttek-e.

A Kisfogházban minden második-harmadik nap két-három embert vittek kivégzésre, akik azt kiáltották, hogy „bajtársak, ne felejtsetek el!". Egyetlenegy emberről nem tudok, akit vinni kellett volna az akasztófa alá, mind a maga lábán ment. '56-nak ott a börtönben még volt ereje. A börtönnek most ezt a részét állították helyre, az eredeti állapotában. Ez a hely 1918 óta politikai börtön volt, azóta nincs az a politikai jelszó, amely ne lett volna belekarcolva a falba. „Világ proletárjai, egyesüljetek!", „Nem, nem, soha!", „Kitartás, éljen Szálasi!", „Márciusban újra kezdjük!". 1918 óta ahány politikait bebörtönöztek, az mind ezekben a zárkákban ültek. Velünk volt két lány is, a halálra ítélt Wittner Mari és Sticker Kati, akit ki is végeztek. Talán őt vitték akasztani [1959. február 26-án - a szerk.], amikor mi, az első emeleten női kiabálást hallottunk, hogy „gyilkosok", aztán férfihangot, hogy „maga a gyilkos". Aztán kloroformszag szivárgott fel hozzánk az emeletre, gondolom, őt kábíthatták el. Korábban láttam valamelyikük szemét a cirklin, kék volt, nem tudom megmondani, melyikükét. Másnap kivittek bennünket sétálni, és egy lányt hallottunk sírni a szomszédos sétálóban, amikor félrenézett az őr, a zárkatársam bakot tartott és átnéztem a falon. Ott kuporgott egy lány, Wittner Mari volt az, és amikor észrevett, felszólt nekem: „Fiúk, bocsássatok meg, hogy engem nem végeztek ki, csak a Katit". Hát ez más '56 volt, mint ma sokan elképzelik. Mielőtt elszállítottak onnét, és nem tudtuk, hogy hová - Szibéria lesz-e, más vidéki börtön vagy szabadulás -, órákig ültünk a zárkában. Volt egy kis egészségügyis nő, végigkérdezte a zárkák sorát: "Óhaj, sóhaj, panasz?". Mondtam, adjon már nekem egy nyugtatót. Beletette a tenyerembe, rácsukta az ujjaimat, és megsimogatta a kezem. ő sem tudta, hogy hova visznek, de ez a búcsú gesztusa volt. Szép gesztusa. őszinte gesztusa. Hát most nekem ne szónokoljanak, ne szónokoljanak, az istenfáját! Az nem szónoklat volt, az a simogatás a kezemen, vagy Wittner Mari mondata, vagy Angyal Pista egy könyvbe tűszúrással megjelölt betűkből összeálló utolsó üzenete. Nekem ezek jelentik '56-ot.

Mi a véleménye a sortűzperekről?

Úgy tudom, egyetlen sortűzper sem fejeződött be megnyugtató módon, mert szinte sehol nem sikerült pontosan megállapítani, hogy ki és hogyan adta ki a lőparancsot. Jogilag megnyugtatóan, minden kétséget kizáró módon ennyi idő távlatából aligha lehet már azonosítani az igazi tetteseket. A tömeggyilkosságot elítélni persze mindenféleképpen lehet és kell is. Igazságosan megtorolni azonban ma már szinte lehetetlen. Az ítélet erőltetése csak elmaszatolja az egész ügyet.

© 2001-2003 Bibó István Közéleti Társaság
Szerkesztő: M. Topits Judit, Köböl Vera

Tovább az oldalra

Göncz Árpád (1922 - 2015) a XX. századi magyar demokratikus mozgalmak kiemelkedő szereplője.

Fiatalemberként, frissen végzett jogászként részese a nyilasok elleni fegyveres ellenállásnak, 1945-től a kisgazda pártban kezdi politikai tevékenységét. A párt betiltása után fizikai munkásként dolgozik. Az 1956-os forradalom után a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. 1963-ban amnesztiával szabadul. Fordítóként kezd új pályát, az angol-amerikai irodalom egyik legnevesebb fordítójaként válik ismertté. Ezt követően indul saját írói munkássága. A Magyar Írók Szövetségében 1981-től a műfordítói szakosztály elnöke, majd 1989-től 90-ig a szövetség elnöke.

A demokratikus ellenzék tevékenységében kezdetektől részt vesz 1990-ben a szabad választások után a Magyar Köztársaság első elnöke (1990-1995, 1995-2000).

Közvetlen személyisége, rendkívüli nyitottsága, megalkuvás nélküli, kikezdhetetlen erkölcsi tartása, feleségével, Göntér Zsuzsannával közös, mély szociális érzékenysége állnak máig töretlen népszerűsége mögött.